Rashmadi kaland

Történetek a Világból

Vynylanne sápadtan sétált fel-alá a folyosón. Ahogy visszahozta a paladint, egyenesen a gyógyítóházba vitték, és legalább hárman dolgoztak minden erejükkel azon, hogy megtartsák, vagy ha nem sikerül, visszahozzák az életbe. Mellette Desharik állt kőszoborként, karját összefonva, kifürkészhetetlen tekintettel. Nem akart arra gondolni, hogyha Christobal meghal, öccsét is elveszíti. Mindkettőjükben egyetlen szó visszhangzott: árulás...Végre kinyílt az ajtó, és a gyógyító kilépett rajta.
- Bemehettek - nézett a várakozókra. - Még nagyon gyenge, de pár percig képes beszélni.
Beléptek a szobába. Christobal fején és egyik karján kötéssel feküdt az ágyon, szemei csukva voltak. Mellette Larden ült, összekulcsolt kezekkel az ágyra támaszkodva imádkozott. Az ajtónyílásra felnézett, majd két ujjával közelebb intette a másik kettőt. Vynylanne leült az ágy másik oldalára és tenyerébe vette a lovag fehér öklét. Mögötte Desharik állt meg, kezét nyugtatóan felesége vállára téve.
- Christobal – suttogta lágyan Vynylanne. A lovag felnézett.
- Asszonyom... Lady Vynylanne... Mondták, mit tettél értem. Köszönöm, hogy megmentettél...
A mágus elmosolyodott.
- Köszönd meg azzal, hogy elmondod, mi történt.
A lovag nyelt egyet, és bólintott.
- Hatan érkeztünk a faluhoz - kezdte -, Sir Aurel vezetésével. Látszólag minden nyugodt volt, de a fickó, aki az üzenetet hozta, váltig állította, hogy orkok vannak odabent. A parancsnok megtette a szükséges előkészületeket, magam is éreztem, hogy gonosz van a házak között. Mégis, háborítatlanul érkeztünk meg a falu főterére, ahol hirtelen gázfelhő robbant közöttünk.
- Csapdavarázslat – mondta Larden.
- Igen, nagyuram – suttogta Christobal. – Páran elkábultak közülünk, de Sir Grindnek sikerült eloszlatni a gázt, így a támadókat már felkészülve tudtuk fogadni.
- Grind pap-lovag - mondta magyarázóan Larden a házaspárra nézve. Vynylanne bólintott. Christobal halkan folytatta. - De a támadók nem orkok voltak...
- Hanem? – kérdezte Desharik.
- Emberek, uram. Rabszolgavadászok... Az az átkozott vezető tőrbecsalt minket...
Vynylanne ijedten nézett fel férjére, akinek a keze megszorult a vállán.
- Folytasd – mondta nyugodt hangon Desharik.
- Minden erőnkkel küzdöttünk, uram, bár a túlerő lehengerlő volt. Sikerült végül meglátnom a mágusukat, és eltalálni a nyílpuskámmal, így legalább a ránk irányuló varázslatok abbamaradtak. Ekkor egy robbanást hallottam, és az egyik ház fala kidőlt, egyenesen rám. Maga alá temetett, így minden más kiesett egy jó időre... Mikor magamhoz tértem a törmelékek között, a csata még folyt. Sir Aurel mellett már csak két társunk volt talpon, Sir Grind, és Kyra apród. A többiek... – nagyot nyelt -, a többiek meghaltak. Végül hálót borítottak rájuk, és mindegyikükre legalább hárman ugrottak. Sir Aurelnek sikerült még egyszer kiszabadulnia, de még mielőtt a javára tudta volna fordítani a helyzetet, a vezetőjük újabb kábítónyilat lőtt belé, és így meggyengülten végül őt is leteperték...
A lovag elhallgatott, ép kezével a takarót gyűrögetve.
– Valamit beléjük fecskendeztek, azután elkábultan szekerekre rakták őket. Megnézték még, hogy ki van közülünk életben, de velem nem foglalkoztak. A vezér szerint a sebesülésem mérete miatt nem értem meg, hogy gyógyigét pazaroljanak rám. Inkább otthagytak a varjaknak. Végül elmentek. Nagy nehezen kimásztam a romok alól, felhasználtam a gyógyitalaimat, majd az egyik lóra kapaszkodtam, és haza indultam... Bocsáss meg, nagyuram! - nézett a rendfőnökére lelkiismeretfurdalástól telve. - Nem tudtam rajtuk segíteni...
- Eljöttél a hírrel, és ezzel többet segítettél nekünk, mint hinnéd – felelte Larden emberét nyugtatva.
– Merre van a falu? - kérdezte Desharik.
- Két napra innen északkeletre, uram - nézett rá a sebesült. - Karacsi.
- Láttál még valamit? A vezérről esetleg tudnál többet mondani?
Christobal elgondolkodott.
- Tagbaszakadt, sötét hajú, szakállas ember irányította az egészet. Akkora volt, mint egy ogre, és legalább olyan erős is, de az eszét biztosan embertől örökölte. A nyílpuskája mellett kardot, tőrt viselt, és az övén korbácsot. De nem páncél volt rajta, hanem erős, valószínűleg mágikus bőrvért. Biztos vagyok benne, hogy árnyékban is el tud rejtőzni. Ami még furcsa volt... a köpenyük hátára vörös kör volt hímezve.
A másik három újra összenézett.
- Rendben fiam – mondta Larden. – Most pihenj.
Christobal szeme lecsukódott. A másik három hagyta pihenni a sebesültet, és visszaindultak Larden szobájába. Menetközben a rendfőnök magához intette egyik emberét.
- Parancsnok, tizedmagaddal menj el Karacsiba - mondta neki. - Kétnapra, északkeletre.
- Ahol az orktámadás volt, nagyuram? - kérdezte vissza a paladin.
- Fejvadásztámadás - igazította ki Larden. A lovagnak megmerevedett az arca. - Rawis és Navarro odavesztek. Sajnos túl sok idő telt el ahhoz, hogy feltámaszthassuk őket. Hozzátok haza a testüket, hogy megadhassuk nekik a végtisztességet.
A parancsnok bólintott, majd habozva megszólalt.
- A többiek, nagyuram?
- Christobal megmenekült, a gyengélkedőn van - felelte érzelemmentes arccal Larden. - LaMarten parancsnokért és társaiért pedig elindulunk. Nézz körül a faluban bármilyen esetleges nyom után, beszélj a lakosokkal, azóta biztosan előbújhattak. Keresd meg és fogadd fel a helyi erdőjárót. Kerítsétek elő azt a vezetőt, aki a hírt hozta az orkokról. Élve hozzátok vissza. Törvényszék elé fog állni, emberkereskedelemben való részvétel miatt. Hozzátok haza a lovakat is. Ne kerüljenek idegen kezekbe.
- Igen, nagyuram - bólintott a lovag, majd sarkonfordult, hogy végrehajtsa a rendfőnök utasításait, aki maga is továbbgurult a folyosón. A LaMarten házaspár némán ment Larden kerekesszéke mellett, egyikőjük arca sem árult el érzelmeket, egészen addig, míg vissza nem tértek Larden fogadószobájába. Ott Desharikból kiszakadt az addig visszafojtott düh.
- Vörös kör - sziszegte - átkozott nyavalyások... Egyszer kapjam a kezeim közé azt a fickót, a beleiből csavarok egy vörös kört a nyakára...
- Nézzük meg, merre vihették a foglyokat - mondta nyugodtan Larden. Desharik lehiggadva bólintott. Tiszta fejre van szüksége, amivel segíteni tud az öccsén. Követte társait a falra akasztott térképek elé. Az egyik közülük Kéttorony környezetét mutatta részletes alapossággal, másik a Királyságot, végül a harmadik az országukat körülvevő területeket. A térképek alatt egy dobogó volt, ahova Larden most felhajtott a székével, és így könnyedén elérte akár a térképek tetejét is.
- Itt van a falu, ahova Aurelék mentek ki – jelölte meg egy tűvel a helyet a rendfőnök. - Alig egy napra a Nagy-tó déli csücskétől.
- De hát, hol van még oda az Átjáró! – nézte Vynylanne a távolságot.
- Nincs az Átjáróra szükségük – rázta a fejét Larden. – Elég eljutniuk a Barthig, és a víz sodrásával lecsoroghatnak a goldengrassi tóból induló Sárkány folyóra. Az pedig egyenesen leviszi őket a tengerhez, Rashmadba. Ez a legközelebbi hely, ahol rabszolgavásár van, és a Vörös Kör tevékenységeiről is vannak onnan híreink.
- Négy, legalább öt nap előnyük van – mondta tompán Desharik. – Jó eséllyel már a Sárkányon lehetnek.
- Amin lehet faragni – felelte mosolyogva Vynylanne. – Legalábbis Goldengrassig.
- Dehát az legalább két hét ide... - meredt rá a férje, és Larden is bólintott.
- Na de lovag urak... – nézett vissza rájuk szemrehányóan a nő, csípőre téve a kezét. – Hát mire tartanak maguk mágust?
- Teleport – suttogta csillogó szemekkel Desharik. Felkapta és megforgatta a levegőben asszonyát, és megcsókolta. Letette, majd ránézett felette Lardenre. Szavak nélkül is megértették egymást.
- Féltucat veteránt adok melléd – szólalt meg a rendfőnök. – Visszahozod a tisztánlátóimat.
- Visszahozom, nagyuram – felelte Desharik.

Az erdei úton két lovas léptetett. Napsütéses, késő tavaszi nap volt, a meleg már a nyarat kezdte idézni. A lovasok - egy férfi és egy nő -, vidáman beszélgettek. Hirtelen nevetés csapott fel, majd bolondul átölelték és megcsókolták egymást. A huszas évei vége felé járó férfin látszott, hogy harcos, mégpedig nem is akármilyen, egy sárkányölő paladin ülte meg hollófekete lovát. Vértje vörössárkány pikkelyeiből készült, vállát fekete köpeny borította, szőke haján, melyet vékony fekete szalaggal kötött össze a tarkóján, nem viselt sisakot. Hátára két hosszú kard volt szíjazva. Az almásderes kancán ülő lány alig múlt még el huszonegy éves, de arcán és öltözékén látszott, hogy nem kezdő a mágiában. Egyenes szálú hosszú fekete haját szabadon hagyta, melyet elől a szemöldöke vonaláig vágott le. Barna szemeiben a fiatalság örök életöröme mellett komoly határozottság is megbújt. Ruházata mályva és vörös színekben játszott, de köpenye ugyanolyan fekete volt, mint társáé. Ujjukon mátkagyűrű jelezte, hogy az élet minden más területén is társak. Sir Desharik LaMarten és felesége, Lady Vynylanne tartottak a Kéttorony melletti paladin rendházba, hogy meglátogassák a tisztánlátókat, és a rendfőnöküket, Sir Lardent. Az elmúlt három évben rendszeresen jártak ide, vizitjeik azonban nemcsak baráti látogatások voltak. Desharik a királyvárosi paladinakadémia hallgatóit oktatta és vizsgáztatta, különösképpen az élőhalott vadászokat. Bár ő maga kavalier, sárkányölő volt, múltjából fakadóan kiváló érzékkel találta meg a tehetséges vámpírvadász jelölteket, hogy azután Larden a segítségével kiválaszthassa közülük saját noviciusait, és avatásuk után a tisztánlátóknál képezze őket tovább. Mostani látogatásuknak azonban nemcsak ez az egy oka volt. Tavaly Desharik öccse, Aurel is befejezte a tanulmányait a rendházban, és végzett tisztánlátóvá vált. Az avatáson maga Sir Larden emelte teljes jogú rendtaggá. Aurel ezután még egy évet eltöltött a rendházban, oktatóként, most azonban Desharikkal akart tartani, hogy ezen a nyáron a Világban harcoljon tovább az élőhalottakkal szemben, majd ősztől, mikor bátyja visszatér az Akadémiára, önálló küldetéseit végezze. Aurel nem volt az a rendházban ülős fajta, ahogy arra is rájött, hogy az oktatás nem éppen neki való.
- Remélhetőleg az idei avatást megússzuk különösebb gond nélkül – mondta nevetve éppen Desharik.
- Talán egy vámpírvadászatra szakosodott rendházban elkerülhetjük a legutóbbi kínos incidenst, főleg, hogy most eleve meghívást kaptál – mosolygott Vynylanne is.

Aurel négy évvel ezelőtti, Királyvárosban tartott akadémiai avatásán derült fény arra, hogy a nádoruk, Sir Altrik, valójában vérszívó, és magával ragadta a gyermekkirályt. Az ifjú uralkodót végül a LaMarten fivérek mentették meg; magát a nádort is frissen felavatott Aurel leplezte le, Lardennel közösen. A harc végére azonban Desharikot megharapta Altrik, és ezzel vámpírrá változtatta a lovagot. Harapásával ugyan nem őt vette célba, hanem a gyermekkirályt, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy a tiszta lelkű Desharikból minden idők legkegyetlenebb és legvérengzőbb vámpíra vált, aki saját családját is kiirtotta, egyedül Aurelt hagyva életben, hogy tovább kínozhassa és hajtsa őt mindhalálig. A tisztánlátók rendházából megszerezte Myrago kövét is, mely a vámpírokat sebezhetetlenné teszi, eközben Lardent, egykori helyettesét és barátját örökre megnyomorította. Aurel a tisztánlátók rendfőnökétől a kő visszaszerzésének feladatát kapta meg. Ekkoriban találkozott Edera de Winterrel, a druida bosszúállóval, aki a természeten esett sérelmeket, nemcsak druida, hanem mágikus varázslatokkal is megtorolta, és akinek küldetése az volt, hogy a legendás Goldengrasson élősködő hírhedt fekete sárkányt, Sarkalothyme-ot elpusztítsa, és visszaadja a helyet a természetnek és az embereknek. A lovag csatlakozott küldetéséhez, cserébe a druida is felajánlotta segítségét Desharik ellen. Útjuk során hozzájuk került a félelf Nasta, aki zseniális zárnyitó és csapdaleszerelő képességéről volt híres, no meg arról, hogy erszény és női szív nem maradt biztonságban körülötte. Velük tartott az otthonról megszökő és izgalmat kereső Vynylanne is, aki a kényelmes világából egyszerre a zord kalandozó életben találta magát, de mindenki, főleg az ő legnagyobb meglepetésére, kiválóan megküzdött a nehézségekkel, és beleszeretett ebbe az életformába. A társasághoz később egy erdőjáró, Aldaron Mendo, majd egy másik mágus, Zafra is csatlakozott. Különböző kalandok után, melynek során a tűzhegyi útvesztőt is megjárták, sikerült mind az időközben vámpírrá átváltoztatott, majd elpusztított Vynylanne-t, mind magát Desharikot is feltámasztani, és emberi formában visszahozni az életbe. Deshariknak emberként szörnyű teherrel kellett szembenéznie: vámpír múltjának rémtetteivel. Hogy bűneit valamennyire jóvátegye, felajánlotta kardját a kalandozóknak Sarkalothyme ellen, akik ezt elfogadták, így ő csatlakozott hozzájuk, hogy segítsen nekik legyőzni a sárkányt, mielőtt feladja magát, és tárgyalást kér önmaga ellen, hogy megbűnhödjön tetteiért. Paladinképességei fokról fokra tértek vissza, és a Sarkalothyme-mal vívott csata hevében újra esküt tett Sant Ordra, a lovagok istenére. Végül legyőzték a fekete sárkányt, és Goldengrassba visszatérhetett az élet.

Desharik minden győzködés ellenére visszatért a tisztánlátókhoz, és feladta magát, majd az inkvizítori törvényszék elé állt. Ügyében azonban végül a gyermekkirály ítélkezett és királyi kegyelemben részesítve, nemcsak szabadon engedte, hanem bajnokká is emelte a lovagot. Időközben a férfi rájött, hogy Vynylanne iránt érzett szerelme egyáltalán nem viszonzatlan, akinek szintén eltartott egy ideig, míg megállt a megpörgetett rézgaras. Bár a lány családja kissé korainak tartotta házasságukat, afelől nem volt senkinek kétsége, hogy boldog párt alkottak.

Volt a csapatban még egy boldog pár: Aldaron és Zafra, kik előtte másfél évtizedre elszakadtak egymástól, ismét egymásra találtak. A tárgyalás után együtt indultak vissza a Tűzhegy lábánál fekvő kis faluba, Greenmeadowsba, hogy ott telepedjenek le, és éljenek békében. A tűzhegyi útvesztő jelenlegi sorsa kérdéses, az biztos, hogy nem marad sokáig kihasználatlan.

A szerelemről csakugyan el lehet mondani, hogy vak. Noha mindenki más tisztában volt az érzéseikkel, sem Edera, sem Aurel nem jött rá, mit is jelentenek valójában egymásnak. Desharik tárgyalása után Edera rögtön visszaindult Goldengrassba, hogy kialakítsa és fenntartsa a törékeny egyensúlyt, rendbehozza a várost, és újból druidákat hívjon az erdőbe. Aurel pedig a tisztánlátókhoz ment, hogy Sir Larden mellett folytassa megszakított tanulmányait. Bár mindkettőjüknek hiányzott a másik, már három éve nem is látták egymást. Vynylanne egyik titkos célja az volt, hogy Aurelt magukkal csábítsák Goldengrassba, ahova Kéttorony után tartanak majd, hátha végre eszéhez tér két barátja. Nasta is ideköltözött, így ha csak részben, újra együtt lehet majd a régi csapat.

A két lovas kiért az erdőből, és a környező szőlővel borított dombok között hamarosan a rendház kapuja elé érkeztek. Az őr lekiáltott hozzájuk, majd kinyitotta a szárnyas kapukat, és ők beléptettek rajta. Az udvaron leszálltak lovaikról, amelyeket lovászok elvezettek az istállóba, és elindultak a főépületbe, Larden szobájába. Körülöttük nyüzsgött a rendház, tisztánlátókat és noviciusokat lehetett látni mindenfelé, a napi tevékenységüket végezve. A noviciusok arcán a közelgő vizsga előtti megszokott idegesség látszott. Mégis mosolyogva köszöntötték a párt, néhány lovag kezet fogott Desharikkal, és átölelték egymást. Végül eljutottak Sir Lardenhez is. Bár sérülése óta a rendfőnök nagyon ritkán hagyta el a helyet, különös módon mégis szinte mindig mindenről azonnal értesült. Széles mosollyal fogadta őket a fogadótermében. Annak idején szinte sértésszámba nyúlóan magyarázta el Deshariknak, hogy ne okolja magát a bénulásáért. Egymással szemben álltak, és ő éppenséggel megölni akarta valahai parancsnokát. Arról nem is beszélve, hogy saját magát is felelősnek tartotta Desharik átváltoztatásáért, így voltaképpen az állást egyenlőnek is felfoghatják. Egyébként is mindent megért az, hogy barátját újra emberként láthatja viszont. S ha még egy szót merészel erről mondani, a lábánál fogva lógatja ki a toronyszobából, majd elengedi, és aztán ő is tolószékben köthet ki, Vynylanne nagy örömére. A lovag gyomra azonban így is összeszorult, ahogy barátját meglátta a kerekesszékben.
- No lám, a két csavargó – mondta Larden nevetve. Még ültében is látszott, hogy erős, vállas, magas ember lenne. Barna haja éppenhogy eltakarta füleit, ugyanilyen színű szemével örömmel és barátsággal nézett látogatóira. Azonos korú volt Desharikkal, és ezzel a legfiatalabb a Királyság rendfőnökei közül. De nemcsak korával, hanem merész ötleteivel és újításaival is kitűnt a többiek közül. Bár rendjét alig négy éve alapította a király, a birodalom minden részéről sereglettek ide kadétok, hogy az élőhalott vadászatra oktassák őket - nem véletlenül. Az elmúlt esztendők alatt a tisztánlátók komoly nevet szereztek maguknak a rendben tudásukkal, elhivatottságukkal, mely mégsem fordult elvakultságba.
– Csakhogy végre errefújt titeket a szél. Vynylanne, kedvesem, szebb vagy, mint valaha. Remélem, gondodat viseli ez a briganti itt - intett fejével Desharik felé, aki nevetve rázta meg a kezét.
- Sir Larden – mosolygott Vynylanne, lehajolva csókot nyomott a rendfőnök arcára -, öröm újra látni téged. Atyám rendkívül hálás volt a küldött borokért. Hoztam ajándékot én is magammal.
Bár a paladinok nem ittak alkoholt, a rendház a környező szőlőskertek jövedelméből tartotta fenn magát, képezte ki a noviciusokat, és szerezte be a mágikus tárgyaikat. Ugyan a tisztánlátók szegénységi fogadalmat tesznek, hogy ne kápráztassa el őket a pompa és a ragyogás, a rendfőnök szerint azonban minden lehetőséget és eszközt meg kell ragadni a vámpírokkal szembeni harchoz.
- Hadd lássuk! – csillant fel Larden szeme. Vynylanne elővett egy kis fadobozkát, és átadta a férfinak. Az felnyitotta és egy sor vastag szivar feküdt benne.
- Mióta szivarozol, Larden? – vonta össze a szemöldökét Desharik. A másik férfi azonban csak mosolygott és kivett egy szivart a dobozból. Megszagolta, megropogtatta, majd egy mozdulattal kibontotta. Apró betűkkel teleírt papír volt benne. Desharik döbbenten meredt rá, majd megforgatta szemeit.
- Jellemző. Királyváros őrségének kapitánya és a tisztánlátók rendfőnöke titkos üzeneteket vált egymással.
Vynylanne elnevette magát.
- Nem értem, miért furcsálod, kedvesem. Sosem szeretik nagy dobra verni az értesüléseiket. A futárokat kiszúrhatják, minket meg milyen életét unó bolond támadna meg?
- Ha már életét unó bolondokról beszélünk, hol van Aurel? – nézett körbe Desharik. – Már a kaputól várom, hogy a nyakunkba ugorjon.
- Nincs itt – felelte Larden, felnézve a papírból. – Pár napja üzenet érkezett, hogy egy falut orkok támadtak meg. Kiküldtem egy csapattal segíteni. Hamarosan meg kell érkezniük.
Desharik bólintott.
- Addig is hoztam én is olvasnivalót magammal – vette elő táskáját, és előhúzott belőle egy irattartó hengert.
- Áá, a leendő noviciusaim – dörzsölte össze tenyerét Larden elégedetten.
- Ehhez én azt hiszem, nem kellek – mondta Vynylanne, és elindult kifelé. - Megyek, sétálok egyet.
- Vacsoránál találkozunk – nézett rá Desharik. – Ne maradj kint alkonyat után...
Vynylanne félig visszafordult, a válla felett lesújtó pillantást vetett hitvesére, és méltóságteljes léptekkel távozott. Desharik mosolyogva nézett utána, majd leült Larden és a papírok mellé.

~~~

Vynylanne-hez két végzős apród is csatlakozott sétája során. A mágus még nem ismerte őket, egyikőjük magas, vörös hajú szeplős fiú volt, Aldoként mutatkozott be, míg társa egy karcsú, hirtelenszőke lófarkas lány, Lynia volt. Vele egykorúak voltak, pontosabban alig egy évvel fiatalabbak nála. Vynylanne nem küldte el őket, sejtve, hogy Larden rendelte mellé kíséretnek. Bár nem igazán ejtette volna kétségbe egy támadás, tudta, hogy egyedül sokkal inkább céltáblává válna, mint társaságban. Kimentek a kapun, és elindultak az erdő felé. A szőke lány kíváncsian nézte a mágust, szemmel láthatóan a bátorságot gyűjtögetve. Vynylanne magában mosolyogott: sejtette, mi lesz a paladin kérdése.
- Mondd csak, asszonyom – kezdett bele Lynia végül –, valóban igaz, hogy egykor vámpír voltál?
- Igen, igaz - bólintott Vynylanne. - De a társaim feltámasztottak és visszahoztak az életbe.
- Hogyan? – kérdezte Aldo kíváncsian.
- Ha valakit megharapnak - magyarázta a mágus -, de nincs még teljesen átváltoztatva, a testét vámpír mestere szívével együtt Tavia Vesnia oltárára kell tenni. A Fényistennő újra feltámasztja, emberként.
- Na és aki teljesen átváltozott? - kérdezte a fiú. - Rajta is lehet segíteni?
- Nem tudom – rázta meg a fejét a mágus.
- De hát Sir Desharik...
- Ő másképpen tért vissza az életbe - felelte Vynylanne. - Egyáltalán nem ajánlanám azt a módszert. Nem is biztos, hogy még egyszer működne.
- Igen, Ralda atya elmondta múltkor, elfelejtetted Aldo? – nézett Lynia a fiúra, aki zavartan elvörösödött. Arcának színe vetekedett a hajáéval. A lány folytatta a kérdezősködést.
- Milyen érzés volt? – Vynylanne ránézett. – Úgy értem, vámpírnak lenni...
A mágus maga elé pillantott. Pár lépést hallgatott, majd lassan beszélni kezdett.
- Az átváltozásomat úgy tudnám leírni, mint utat a sötétbe. Magány, félelem, rettegés az elkerülhetetlen végtől, ami ellen már nem tudsz mit tenni, és végül feladod. Majd mikor vége mindennek, furcsa suttogás vesz körbe, és belehullasz a sötétségbe. A másik oldal... – elhallgatott, és megrázta a fejét. Ránézett a két apródra, akik csendben figyelték. – A másik oldalon nincs fájdalom, vagy kötöttség, csak a szétáradó gonoszság, mely minden részedet, gondolatodat megmérgezte már, és csak egy hajtóerő maradt, ami viszont mindennél erősebb és sürgetőbb: ölni, vérét venni a prédának, akik oly kicsikké váltak. Elég csak kinyúlni értük, és összeroppantani bennük az életet.
A nő kinyújtotta a kezét a levegőbe és összeszorította öklét, majd elgondolkozva folytatta.
- De a legnehezebb a visszatérés. A szembenézés a saját sötét, gonosz oldaladdal, ami ugyan mindenkiben ott van valahol, de nálad átvette az irányítást és nem szívesen engedi ki a kezéből. De szembe kell nézni vele, és le kell győzni. Mégpedig úgy, hogy elfogadod a létezését. Elfogadod, hogy képes vagy szörnytettek megtételére, vagy el is követted őket. Mostantól azonban ismét a te döntésed, hogy meg is teszed-e őket újra. Ha ugyanis nem kerülsz békébe önmagaddal, a sötétség ismét magába húz, és akkor már nem lesz az a mentséged, hogy vámpír vagy. Emberi szörnyeteg válik belőled.
Az erdő széléig értek. Itt Vynylanne megállt, a két novicius felé fordult, és mélyen a szemükbe nézett.
- Ha el akarjátok kerülni ezt a véget, két dolgot tehettek: ne beszélgessetek barátságos idegenekkel érintési távolságon belül, és főleg mindig, mindig maradjatok a napon. Ha harcoltok velük, ne adjatok kegyelmet, bárhogy is kérnének, mert az esély legkisebb jelére újra támadni fognak, és ők nem kegyelmeznek. Soha.
Az apródok magukban emésztgették szavait. Vynylanne hirtelen megfordult, és a sűrűséget kezdte fürkészni. Beleszimatolt a levegőbe.
- Vér – mondta maga elé, és bevetette magát a bokrok közé. A két novicius döbbenten bámult utána. Végül Lynia felrázta magát és utánaeredt. Aldo követte.
- Nem azt mondta éppen az előbb, hogy maradjunk a napon? – kérdezte suttogva a lányt.
- Azt mondta, hogyan lehet elkerülni őket – válaszolta az, hátra sem fordulva. - Én pedig egyáltalán nem akarom elkerülni a találkozást. Egyébként, érezhetnéd te is, hogy nincs a közelben vámpír.
A két növendék hamarosan rátalált a mágusra. Vynylanne egy, a bokrok között heverő férfit vizsgált éppen, aki ruházata és vértje alapján paladin volt. A közelében egy teljesen kimerült ló legelészett. A két fiatal odasietett.
- Súlyos sebet kapott, itt eshetett össze nem régen – nézett rájuk a mágus. - Nem tudom, honnan jött, de tetemes a vérvesztesége. Valakinél gyógyige?
- Nálam – mondta Aldo. – ugyanis pap-lovag vagyok. Azazhogy leszek az avatás után - tette hozzá zavartan. Vynylanne biccentett, és hátrébb húzódott, hogy teret adjon a fiúnak, aki behunyt szemmel suttogni kezdett. Kezéből kékesfehér fény támadt, és a férfi légzése hallhatóbb lett. Óvatosan a hátára fordították. Arca tiszta vér volt, nyakában a tisztánlátók medálja.
- Hiszen ez Christobal! – kiáltott fel Lynia. – Sir Aurel csapatával ment ki az orkok ellen.
A férfi halkan suttogott valamit. Vynylanne közelebb hajolt és feszülten figyelni kezdett. Bár a másik kettő semmit nem értett, a következő motyogás világossá vált a mágus számára.
- Azt mondja, árulás. Árulás történt – nézett fel a nő döbbenten. A két növendék megmerevedett. Vynylanne agyában kergették egymást a gondolatok. Leggyorsabban úgy tudta volna visszavinni a sebesültet, ha a rendházba teleportálnak, az épületegyüttes környékét azonban, jó nyíllövésnyi távolságig teleportgátló mágia védte. Más utat kell találniuk. Határozott.
- Melyikőtök a gyorsabb futó? – Aldo felemelte kábán a kezét. – Jó. Segítünk is egy kicsit rajta.
Vynylanne írisze kifehéredett, kezét a fiú felé emelte. A levegő hullámot vett körülötte. A mágus folytatta.
- Visszarohansz a rendházba. Értesíted Sir Lardent és Sir Desharikot, a rendfőnök szobájában vannak, majd utána a gyógyítót.
A novicius elrohant, a mágus igéjének hatására jóval gyorsabban, mint ahogy egyébként futni tudott.
- Hogyan emeljük fel? – kérdezte Lynia. – Esetleg erőigével?
- Nincs rá szükség – rázta a fejét Vynylanne. – A kardodra annál inkább.
Könnyedén felemelte a sebesült súlyos testét, majd az elképedt lányra nézett.
- Fedezz, amíg visszaérünk, a vér szaga mást is idecsalhatott.
- De hát...
- Kis emlék a múltamból – mondta röviden Vynylanne. Nem érezte szükségét annak magyarázatának, hogy valahai vámpírlétéből, akárcsak Deshariknak, visszamaradtak a vérszívó ragadozó képességei: hatalmas ereje, gyorsasága, kifinomult érzékei, deleje és a képessége, hogy megérezze a volt fajtársakat. – Most kérlek, indulj.
Ezzel a kardját előhúzó és minden irányba figyelni kezdő novicia mögött elindult visszafelé. A hátas lassan léptetett mögöttük hazafelé, gazdáját követve.

~~~

Aurel álmodott: otthon van, alszik az ágyában. Anyja hívja: kész a reggeli! Kimegy a konyhába, leül az asztal mellé, anyja kiönti a kávéját, nevetve borzol kócos hajába. Új kép villant be, megszólal a gong az akadémián. Ideje a hajnali imádságnak. Felpattan, és összekészül, hogy társaival együtt elinduljon a napi teendők felé. Hirtelen felriadt. Lánc csörrent a kezén. Körülnézett, de nem látott semmit a rájuk boruló sötétségben. Körülötte sóhajok, láncok csörgése hallatszott. Átható vizelet és ürülékszag ült rá a helyre. Aurel lehunyta a szemét. Minden vágya, hogy újra alhasson. Ahol szabad. Amikor szabad. Az álom messzire kerüli. Nem. Nem engedheti meg magának a könnyeket. Ki kell jutnia innen. Ki kell hoznia innen az embereit. Feladata van. Edera képe segíti. Desharik képe segíti. A kalandozó társai képe segíti, ahogy kijutottak a Tűzhegy arénájából. Ahogy legyőzték Sarkalothyme-ot. Erős. Erős mindenek felett. Nincs bizonytalanság, kétely, kétségbeesés. Csak a paladin van. Szeme már száraz. Megmoccant, készült a szökésre. Hirtelen tűszúrást érzett a karján, és újra elájult.
- Nyugton maradsz, nyavalyás - morrant egy rekedt, mély hang a sötétben.